Meggyőződésemet az is erősítette, hogy emlékeztem az alábbi fotóra. Apai nagymamám - szegény már régen meghalt - Nani látható rajta jobbról, húga, Juliska néni pedig balról. Nani együtt élt velünk Pesten, Juliska néni pedig Budán lakott, ez a fotó mégis "otthon" készült róluk. Az otthon Abaújszántót jelenti, ezt a Miskolc melletti városkát. Négy fiútestvérükkel együtt onnan származtak, ott voltak a gyökereik. Amikor csak lehetett hazalátogattak. Apukám is sok időt töltött ott gyerekkorában, találkozott az unokatestvéreivel, együtt játszottak. Emlékszem, egyszer - talán hat éves lehettem - kézen fogott, felültetett a vonatra és nekivágtunk kettesben az útnak. Elvitt Szántóra, mert meg akarta látogatni a rokonait és vitt magával engem is. Jó kis kalandként éltem meg azt a napot. :) Nani valószínűleg beteg volt akkor, azért nem jött velünk.
Ha jól gondolom, ez a fotó a hatvanas években készülhetett. A szántói szilvásban éppen érett a gyümölcs, lekvárt kellett hát főzni belőle. És a hagyományos szilvalekvár üstben készül, kint a szabadban. Hosszú órákon át tart az előkészítés, főzés, kevergetés, míg végül a lekvár eléri a megfelelő állagot, ízt, illatot. Az igazi szilvalekvár sűrű, kemény és nagyon finom. Nekem sajnos mégsem lenne türelmem előállítani.
Még jó, hogy Andi és Csincsilla rávilágítottak, hogy lehet egyszerűbben is. Ráadásul Andinak többféle lekvárját is sikerült megkóstolnom és annyira ízlettek, hogy egy nyáron nekiálltam és életemben először lekvárt főztem. Eperből. És sikerült. Ez annyira felbátorított, hogy utána meggyből, barackból, szederből is tettem el.
Na persze a mi lekvárjaink nem készülnek időtlen időkig. Ennek megfelelően nem is sűrűk, kemények, viszont finomak. Sok helyen megdicsérték már, nem egyszer ezt ajándékozzuk kollégáknak, barátoknak. Sosem teszünk el hatalmas mennyiséget, inkább több féle gyümölcsből kevesebbet, hogy legyen választék.
Valamint még egy dolog, amivel gyorsítjuk a folyamatot: úgy lenne az igazi, ha a gyümölcsöt mi szüretelnénk le a fáról, bokorról, de sajnos ehhez is lusták vagyunk. Viszont anyukámnak van egy jól bejáratott újpesti piaca, ahol mindig kiváló minőségű gyümölcsöt sikerül vennie. És megvan az a trükkje, hogy hét közben vásárolja meg, így mindig olcsóbb mintha hét végén tenné meg.
Azon a régi képen az látható, hogy Nani a húgával együtt készíti a lekvárt. Nincs ez másképp nálunk sem, a befőzés közös program Mazsival. Olyankor együtt lehetünk, beszélgetünk és az alkotás folyamatát is együtt éljük át. Jól érezzük magunkat.
A befőzés úgy kezdődik, hogy előző nap felmászok a padlásra, kinyitom a titkos dobozaimat, amikben a különböző méretű elmosott, tiszta üvegeket tárolom. Elgondolkodom, hogy mennyire lesz szükség, kiválasztom a legjobbakat (mindig a legjobbakat, úgyhogy év végére már a kevésbé szépek is legjobbnak minősülnek), majd egy éjszakára beáztatom mosogatószeres vízbe a tetejükkel együtt. Biztos ami biztos, legyenek teljesen lefertőtlenítve. Másnap elmosogatom az üvegeket, tetőket és fejjel lefelé ráállítom egy tiszta konyharuhára.
Az epret egy pénteki napon főztük be. Jött a tesóm két nagy doboz gyümölccsel, ami végülis 4,5 kg volt. És nekiálltunk.
Hozzávalók:
- 4,5 kg eper
- kb. 30 dkg cukor
- 1 csomag Dr. Oetker dzsemfix szuper 3:1 (ez csak alibiből, lejjebb leírom, hogy miért)
Na és egy anyuka, aki nagyon szép és édes epret vásárolt a piacon, egy tesó, aki segít a lekvárkészítésben, meg egy férj, aki pont az eper darabolása közben ért haza a munkából, és az éhes sógornőjének vacsorát készített és amíg a sógornő evett, addig befejezte helyette a gyümölcs tisztítását. :)
Tehát epret többször átmostuk, lecsöpögtettük. Mazsi tisztította, én daraboltam. Egy jó nagy lábasba helyeztük, időnként megszórtuk egy maréknyi cukorral. A darabolás egyébként a legunalmasabb része az egésznek, bár látni, hogy haladunk vele, mégis úgy érezzük, hogy soha nem érünk a végére.
Amikor mégis, akkor feltettük a lábast a gázra és fedő nélkül főzni kezdtük az epret. Mivel elég nagy esők voltak azon a héten, sajnos nagyon sok levet eresztett. Néha megkevergettem, kóstolgattam, de összességében nem tettem bele több cukrot mint 30 dkg. Amikor eléggé összeesett az eper és már kezdte elfőni a nagyja levét, fogtam a botmixert és néhányszor belemerítettem. Nem pépesítettem össze az egészet, mert szeretem, ha a gyümölcs darabos a lekvárban. Csak egy kissé besűrítettem ezzel.
Nagyjából 1 óra főzés után beleszórtam a dzsemfixet. És hogy miért alibiből kerül a lekvárjainkba? Mert tulajdonképpen sosem annyit teszünk bele, amennyit a leírás szerint kellene ahhoz a mennyiségű gyümölcshöz, és nem is úgy főzzük bele, ahogy kellene. Nem akarjuk zselésíteni a lekvárt. Ezekben a dzsemfixekben van egy minimális mennyiségű tartósítószer és azzal, hogy hozzáadjuk ezt is a gyümölcshöz, megnyugtatjuk magunkat, hogy nem romolhat meg, hiszen van benne tartósítószer! Ami persze semmi, de azért a biztonságérzetet megadja. :)
Kb. 15 percet főztem még a dzsemfixszel együtt a lekvárt, aztán egy lábasba 3 ujjnyi vizet töltöttem, beleállítgattam az üvegeket és amikor eléggé átmelegedtek - hogy a forró lekvár miatt ne pattanjon szét az üveg - belemeregettem a kész lekvárt. Mehetett a celofán és a gumi a tetejére, majd rá a fém fedő. Aztán 5-6 percre fejreállítottam az üvegeket, ezzel teljesen csírátlanítottam a belső részt. Majd újságpapírt csavartam köréjük és 4 réteg paplan, pléd közé dugdostam dunsztolódni.
Néhány nap múlva átvittem az üvegeket Mazsinak. Ő a legkreatívabb a családban, így a díszítés rá várt. Saját készítésű vászonkalapkákat kaptak és cimkéket is nyomtatott rájuk. Nagyon csinosak lettek. :)
A fenti mennyiségből 9 db kis üveg lett (kb. 3 dl-esek).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése