Ezt a szép buktát sem én követtem el, én csak az írnok vagyok, aki lejegyzi az elkészítési módot. Na jó, meg az egyik ötletadó. Az egész úgy kezdődött, hogy anyukám tavaly elkészítette élete első, jó nagy adag szilvalekvárját.
Olyan jól sikerült, ahogy a nagykönyvben le van írva. Sűrű, kellően savanykás, igazi nagymama-lekvárja lett. Hozzá kell tenni, hogy nagyon jó szilvából készült, hiszen keresztszüleim fájáról került bele a lekvárfőző fazékba. Sajnos sem akkor, sem idén - mert idén is megismétlődött a lekvárfőzés ugyanolyan sikerrel - nem készítettünk fotót róla, de valahogy akkor is írni fogunk róla egy bejegyzést, mert megérdemli. A lekvár is és anyu is.
Szóval már tavaly emlegettük, hogy buktába kellene tölteni a lekvárt, mert olyan sűrű, hogy simán kibírja a sütést. Aztán valahogy csak elmaradt. Viszont idén, amikor Imivel Sopronban jártunk és megálltunk egy pékségnél, hogy buktát vegyünk, ismét előjött a téma. Mert persze az mégsem olyan volt, mint ami házilag készül. Így hát amikor hazajöttünk, "benyújtottuk az igényt", hogy úúúgy ennénk anyuék-féle buktát.
És kérésünk meghallgattatott. Apu elővette Lajos Mari Sütemény és torta című szakácskönyvét - a kelt tésztát időnként ő szokta bedagasztani - amiben a kedvenc édes kelt tészta receptje van és indulhatott a buktakészítés.
Hozzávalók:
- 30 dkg liszt
- 2 dl tej
- 2 tojás sárgája + 1 tojás
- 1 dkg élesztő
- 2 kockacukor
- 4 dkg + 4 dkg vaj
- 5 dkg cukor
- só
- lekvár
Nagyon fontos, hogy a felhasznált hozzávalók hőmérséklete azonos legyen, ezért lehetőleg néhány órával a dagasztás előtt mindent készítsünk a konyhába.
Az élesztőt a kockacukorral 0,5 dl langyos tejben felfuttatjuk. Áttesszük egy kisebb méretű tálba, annyi lisztet keverünk hozzá, hogy galuska lágyságú tésztát kapjunk. Kovászt készítünk. Cipót formálunk belőle, megszórjuk liszttel a tetejét, letakarjuk tiszta konyharuhával és langyos helyen a duplájára kelesztjük.
Közben a maradék lisztet egy nagyobb tálba szitáljuk, beledolgozzuk a kovászt. A maradék tejet meglangyosítjuk, feloldjuk benne a cukrot és sót, elkeverjük a tojások sárgáját, majd apránként a tésztához adjuk. Végül beledolgozzuk az olvasztott vajat is. Addig dagasztjuk, amíg hólyagos lesz és elválik a tál falától.
A tésztából cipót formázunk, megszórjuk liszttel, betakarjuk konyharuhával és langyos helyen addig kelesztjük, amíg kétszeresére nő.
Amint megkelt, lisztezett deszkára tesszük és 5 mm vastagságúra nyújtjuk. Kb. 8 x 8 cm-es négyzeteket vágunk belőle. A négyzetek egyik végére fél evőkanálnyi lekvárt simítunk. Feltekerjük és kivajazott-lisztezett (vagy sütőpapírral bélelt) tepsibe, az egyes tekercsek közét olvasztott vajjal megkenve, nem túl szorosan, sorban lerakjuk.
Letakarjuk tiszta konyharuhával, a tepsiben hagyjuk alaposan megkelni. Tetejüket megkenjük felvert tojással, majd 200-220 fokra előmelegített sütőbe toljuk és aranybarnára sütjük.
A tepsiben hagyjuk kihűlni. Az egybekelt-sült buktákat darabokra szedjük, tálra rendezzük és tetejüket vaníliás vagy fahéjas porcukorral megszórjuk.
Lajos Marinak többek között azért is jó ez a receptje, mert a leírása során felhívja a figyelmet néhány "buktatóra", ami miatt esetleg nem olyan lesz a kelt tésztánk amilyent szeretnénk. Ilyen például az is, hogy fontos, hogy a hozzávalók azonos hőmérsékletűek legyenek. Vagy hogy tényleg hólyagosra dagasszuk a tésztát, mert az élesztőnek levegőre van szüksége ahhoz, hogy megfelelően dolgozzon.
A szilvalekvár egyébként kiállta a próbát: tényleg sütésálló. Nem folyt ki a buktából, szóval az idei adagból is süthet anyu bátran bármit.
